drda: Dr. Dózsa András

Nem számdékozom megírni életem történetét, mivel az én életem nem volt olyan színes, mint édesapámé, így nem is törhetek a babérjaira. Így csupán összeszedtem azokat az epizódokat, sztorikat az életemből, melyek valamilyen okból kitörölhetetlenül megmaradtak az emlékezetemben. Ezekből a kis mozaikokból azért összeáll egy érdekes életpálya. Bár a politika mindíg távol állt tőlem, azért egyes eseményeket megpróbálok az akkori politika körülmények fényében bemutatni, hátha sikerül egy más szempontból bemutatni a a "kommunizmust" (a Kádár korszakot), ahol életem legfontosabb időszakát, a 12-45 életévem közötti időszakot éltem.


Így kezdődött

1945. január 18. Budapest pesti oldalán elhallgattak a fegyverek (az orosz csapatok elfoglalták Pestet a németektől, azaz Pest "felszabadult"). Ezen a történelmi napon láttam meg a napvilágot két nővérem után harmadik gyermekként, első (és mint utóbb kiderült utolsó) a Dózsa nevet "továbbvivő " fiúgyermekként. Ebben az időben az orosz csapatok elől sokan ,enekültek nyugatra. Volt aki egyszerűen az ismeretlen kultúrától való félelemből (talán az érkezésüket megelőző hírek alapján nem véleltlenül), volt aki politikai megfontolásból. Ez utobbi miatt készült nyugatra a kor híres szinésznője Vaszary Piroska, akinek a férje nem éppen kommunista múlttal dicsekedhetett. Útközben ismeretlenül nálunk találtak menedéket, így lett a keresztanyám. A keresztelő után tovább is mentek, és többé nem is jelentkeztek. Tudomásom szerint Venezuellában telepedtek le, mint a legtöbb jobboldali érzelmű akkori emigráns.


Az első megpróbáltatás

Az egyre közeledő front elöl családunk a Szentgotthárdhoz tartozó Permissén keresett menedéket (Permisse a szomszédos hegyek között védett hely volt a világ zajától). Pár hónapos voltam, amikor a nap első sugarai már a tavasz közeledtét jelezték, ezért babakocsiban rendszeresen kitettek napozni. 3 és fél éves nővérem - eleget téve nővéri kötelességének - szívesen ringatott a babakocsival. A ház előtti terület domboldalon volt, erősen lejtős. Egy balul sikerült ringatás után a babakocsi megindult a domboldalon, és egyre gyorsulva gurult lefelé. A lejtő alján egy bokorban felborult a babakocsi, aminek következtében kiestem a babakocsiból, és több méteres röpülés után landoltam a földön. Kétségbeesett szüleim amikor mozdulatlanul megtaláltak már a legrosszabbra gondoltak. Felkaptak, majd addig-addig ráztak, amig a végén felsírtam. Kiderült, hogy a kalandot úgy éltem át, hogy fel sem ébredtem.

Az első emlékem

Kb. 3 - 3 és fél éves lehettem, amikor egy hűvös őszi napon nővéreimmel együtt - szerintem jót akartunk - lemostuk egy vödör vízzel az udvarról a házba vezető lépcsőt (a bejárat magasföldszinten volt). Persze nemcsak a lépcső lett csupa víz, hanem mi is tetőtől talpig. Ez nyáron még elment volna, de mint említettem hűvös őszi nap volt. Édesanyám fizetségül jól elvert mundnyájunkat (azt hiszem ez a volt az egyetlen eset, amikor kikaptam tőle), és - halmazati büntetésként - a nagyszoba különböző sarkaiba kellett beállnunk. Egy idő után, miután már eluntam magam a sarokban, és bizony még sajgott a hátsó felem, megszólaltam:
- Anya, nagyon fáj!
- Hol? - kérdezte. Így utólag - ismerve végtelen jóhiszeműségét - úgy maradt meg bennem, hogy azt hitte valamin tényleg fáj a verés helyén kívül.
- Hát a fenekem! - mondtam.
- Azt negérdenelted, csak fájjon. - mondta, és ezzel az ügy el volt intézve.