drda: Dr. Dózsa András

Nem számdékozom megírni életem történetét, mivel az én életem nem volt olyan színes, mint édesapámé, így nem is törhetek a babérjaira. Így csupán összeszedtem azokat az epizódokat, sztorikat az életemből, melyek valamilyen okból kitörölhetetlenül megmaradtak az emlékezetemben. Ezekből a kis mozaikokból azért összeáll egy érdekes életpálya. Bár a politika mindíg távol állt tőlem, azért egyes eseményeket megpróbálok az akkori politika körülmények fényében bemutatni, hátha sikerül egy más szempontból bemutatni a a "kommunizmust" (a Kádár korszakot), ahol életem legfontosabb időszakát, a 12-45 életévem közötti időszakot éltem.


A második szemsérülésem

Talán első osztályos gimnazista lehettem, amikor kémia órán azt akarta szemléltetni a kémia tanárunk, hogy milyen hevesen reagál a víz meg a kén, azaz a ként vízbe dobva heves reakció közben kénsavvá alakul. A reakció hevességére jellenző, hogy a keletkező gáz - gondolom csak hidrogén lehet, mivel kétszer annyi oxigén van a kénsavban (H2SO4), mint hidrogén, a vízzel ellentétben (H2O), így csak hidrogénből lehet többlet - mint egy rakéta össze-vissza mozgatta a ként a víz felszínén (hasonló, mint amikor egy felfújt luftballont elengedünk, és a kiáramló levegő hatására össze-vissza röpköd). Annyira tetszett, hogy főlé hajoltam, hogy közelről lássam. Ekkor egy nagy pukkanással a keletkezett tömény kénsak szétspriccel egyenesen a szemembe. Talán felesleges leírnom a látványt: a könnyzacskó környékén egy 1-2 cm-es területen a bőröm, a szemgolyóm jól szétmaródott. Szerencsére nem érte el, és nem marta szét a pupillám. Az idők folyamán azután szépen regenerálódott.


A harmadik szemsérülésem

A harmadik osztályos gimnáziumi évet megelőző nyáron egy futball edzőmérközésen (a Bp. Kábel ifi csapatával játszottunk) az ellenfél védőjének felszabadító rugása közvetlen közelről a szememnél találta telibe a fejemet. Ezután néhány nap múlva feltünt, hogy a jobb szememel úgy látok, minha a napba néztem volna, azaz középen egy foltot láttam. Elmentem a SzTK-ba a Szabó Miki barátom édesanyjához, aki nővér volt valamelyik osztályon. Ő átvitt a szemészetre. Pupilla tágítót cspegtettek a szemembe, és megvizsgálták a szemfeneket. Éppen ott volt az orvos egyetemről egy szemész professzor. Neki is megmutatták, aki azt mondta, hogy azonnal kórházba kell mennem, mert nagy a baj. Ő úgy vélte, hogy ez egy gükőkori fertőzés következménye, mely elhatalmasodhat (megtámadhatja mindkét szememet), és előbb-utóbb megvakulok. Én ezt mind csak utólag tudtam meg. Persze ráírták a kartonomra, és a klinikai beutalómra is. Másnap a klinikán megkérdeztem az orvos, hogy:- Tényleg megvakulok?Ő csak ennyit vetett oda:- Hiszen már most is vak vagy! - közölrte nem túl nagy empátiával, majd hozzátette -Talán az egyik szemedet meg lehet menteni!Ez azt jelentette, hogyha tényleg fertőzésről van szó, akkor a fertőzött szemet ki kell venni, mielőtt a másikat is megfertőzi! Közben másnap azt vettem észre, hogy a folt egy kicsit mintha összébb húzódott volna. Ezt elmondtam apámnak - mint ismeretes állatorvos volt -, aki ekkor megnyugodott, hiszen tudván a focimeccsen történtről, rájött, hogy az erős ütéstől valószínű megpattant egy kis ér a retinámnál, és az egy kicsit bevérzett, majd az eltelt idővel kezdett felszívódni (ezért éreztem úgy, hogy összébb ment). Egyébként is semmi oka (higiénikus életkörülmények, BCG oltás stb.) nem lett volna egy gümőkóros felrőzésnek. Természetesen ez a harmadik sérülés már nem múlt el nyomtatlanul. Jelenleg is van egy kis folt a jobb szemem közepén, ahol nem látok. A természet csodája, hogy a bal szemem annyival erősebb léett (kompenzálja), hogy a normál látásban észre sem veszem, teljes a térlátásom is.


"Sajnáljuk Dózsa elvtárs...."

18 évesen - ahogy minden fiatalt - behívtak sorozásra a katonasághoz. Abban az időben nehéz volt megúszni a két év kötelező katonaságot. Orvosi viszgálatra elvittek a kerületi (Fehárvári úti) SzTK rendelőbe. A szemészeten megtalálták a kartonom, miszerint a szememnek "gümőkóros fertőzése" van. Nem szóltak semmit, de hát úgye nem szabad veszélyeztetni a néphadsereg állományának egészségét, ezért a sorozás végén odaadták a katonakönyvem az alábbi bejegyzéssel: "Szakszolgálatra alkalmas korlátozással", és az alábbi szavak kisáretében: - Sajnáljuk Dózsa elvtárs Önre a honvédségnek nincs szüksége!


Átmeneti családtag: egy mókus

A hatvanas években apám a Főváros Állatkert állatorvosa volt. Egy mátraházi nyaralásuk alkalmával az üdülőben megkérték, hogy egy ott talált sérült mókust vigye el az állatkertbe, mivel ők nem tudják gondját viselni. Valószínű mi, gyerekek addig kérleltünk, míg a végén nem került az állatkertbe, hanem ott maradt a lakásban, együtt élt velünk. Nyári időszakban a nappal együtt kelt (azaz nagyon korán). Szeretett kimenni az erkélyre (lakásunk az első emeleten volt). Ez erkély oldalai teljesen zártak voltak, de alul volt egy 4-5 cm-es nyílás, hogy a víz lefollyon. A mókus szeretett ott kinézegetni, épphogy a feje kifért. Egyik hajnalban valaki felcsöngetett minket, mivel azt hitte - miután csak a mókus fejét látta - hogy egy patkány van az erkélyen!
______________________________________________

Rágcsáló lévén, szeretett mindent megrágni. Különösen szerette a cipők szélét rágcsálni. Miután anyagiaqkkal nem voltunk eleresztve, minden cipőnk nagy megbeszülésnek örvendett. Így a mókus nagyon gyorsan elérte, amit anyám nem igen tudott, hogy ne hagyjuk szanaszét elől a cipőinket.
______________________________________________

Egyik nap arra lettünk figyelmesek, hogy a mókus eltünt. Átkutattunk minden rejtekhelyet, ahol ép ésszel elképzelhető, hogy elbújt, de sehol sem találtuk. Már azt hittük, hogy talán megszökött, amikor 2 nap múlva az esti kiágyazás után után az egyik paplanhuzatból előbújt, azaz 2 napig ki- és beágyaztuk az ágyneművel anélkül, hogy észrevettük volna. Valószínű öszi időszak lehetett, és esetleg a téli álomhoz keresett valami nyugodt helyet.
______________________________________________

Sok évig élt velünk egy lakásban, ahol egész nap rohangált. Főleg a függönyökön szeretett fel-le mászni. Látszólag nem hiányzott neki az erdő, nagyon jól érezte magát velünk. Ehhez képest nem csunya halál jutott osztályrészéül. Valamelyikünk egy kirándulás után egy nád buzogányt hozott haza, ami egy nagy vázában volt a földön. Egy idő után jól kiszáradt, divatos szárazvirág dekoráció volt. Egy alkalommal miközben megrágcsálta a buzogányt, a száraz bolyhait valószínüleg nem tudta a szájából kiköpni, végülis "letüdőzte" és megfulladt. Valóban meggyászoltuk, hiszen teljesen hozzánk nött. Sokáig éreztünk ürességet a lakásban.